A Görögország nyugati partjához közeli Paxos sziget különböző mediterrán kultúrák találkozásánál helyezkedik el, a körülötte fekvő országok folyamatosan éreztették hatásukat. Már Homérosz is szót ejtett a szigetről. A szigeten a hellének, a rómaiak és a bizánciak is uralkodtak. A korai középkorban nem a törökök, hanem a velenceiek érkeztek ide, akik számos olajfát ültettek a szigeten. Ezt követően a franciák és az angolok voltak hatalmon. Paxos 1864-ben lett a modern Görögország része.
A zöld Paxos a jón-tengeri szigetek legkisebbike. A sziget külvilággal való kapcsolatát néhány kompjárat biztosítja, az egyik, naponta közlekedő komp célállomása például a szomszédos sziget, Korfu.
A gyönyörű tengerparti strandokat és a sziklás tájat kedvelik az ide látogatók. Az elmúlt századokban a tengerészek biztonságos menedékre találtak a természetes kikötőkben. A szigeten nincsenek folyók vagy források, az egyetlen vízforrást az égből érkező csapadék biztosítja.
Paxos, a turisták és a tengerészek kedvence, továbbra is a külföldiek szigete maradt. A turizmus fontos bevételi forrást jelent a lakosok számára, hasonlóan, mint a múltban a halászat, a kőművelés és az olivaolaj-termelés.
A lakosok nagy része a turizmussal kapcsolatban tevékenykedik, amely pozitív hatást gyakorol az életszínvonalra: a fiatalok a szigeten maradnak, és nincsenek munkanélküliséggel kapcsolatos problémák. A turizmus hatására azonban egyúttal nagyobb figyelem irányul a környezetvédelmi és a természeti kérdésekre is. Ennek az olivaolaj-termelésben van jelentősége, melynek során egyre kevesebb növényvédőszert alkalmaznak.
Paxos manapság mintegy 2500 lakossal bír, ami sokkal kevesebb, mint az egykori 7000-es lélekszám. Minden egyes lakos legalább egy külföldön élő rokonnal rendelkezik. 1900 környékén az emberek tömegesen kezdtek például Ausztráliába és az Egyesült Államokba emigrálni.
Az itt maradtak szerint ez az egyik oka annak, hogy miért van még mindig nagyfokú összetartás a szigeten, és hogy miért olyan nyitott Paxos a külföldiekkel szemben. Sokuknak vannak olyan rokonai, akik másik országban keresték a jobb élet lehetőségét.
Paxoson sok külföldi él, ezért a különböző rétegekből származó és fajú emberek közötti házasság teljesen megszokott dolog a szigeten.
A kultúra virágik Paxoson. A sziget például minden szeptemberben egy klasszikus zenei fesztivál helyszíne, amely számos fiatal zenészt vonz szerte Európából.
Wijk aan Zee
Harc a túlélésért
Kevés olyan falu van, amelynek annyit kellett küzdenie a fennmaradásért, mint az Északi tenger partján fekvő holland falunak, Wijk aan Zee-nek.
Wijk aan Zee századokon át a dűnék mögött élő halászok elszigetelt közössége volt, a falu csupán néhány, a templom köré épült házból állt. A falut csak egy kis földút kötötte össze a közeli várossal, Beverwijkkel. Időnként a történelem beleavatkozott a helység életébe, például a dunkirki kalózok vagy a menekülő orosz katonák zavarták meg a falu nyugalmát.
A 19. században kezdődött Wijk aan Zee fejlődése, melynek során elérte a mai állapotát, és egy kis tengerparti településsé vált. A nyári hónapokban több száz turista látogat el a faluba, a legtöbben Németországból érkeznek.
Wijk aan Zee többé már nem egy halászfalu, több, mint 2300 lakójával az ingázók otthonává lett. A legtöbb lakos a falunk kívül vállal munkát, például Beverwijkben, melynek Wijk aan Zee 1936 óta része, vagy még messzebb, például Amsterdamban.
A huszadik század viharos időszak volt a falu életében. 1918-ban felépült egy acélüzem egy Wijk aan Zee-től délre fekvő völgyben, amely – különösen a második világháború után – növekedni kezdett. Wijk aan Zee a mai térképeken egy kis oázisnak látszik egy lenyűgöző ipari komplexum közepén. Wijk aan Zee közel került a véghez. A 70-es évek elején napvilágot látott tervek szerint akár fel is áldozták volna a települést, hogy az acélüzem tovább terjeszkedhessen. A lakosok tiltakozása azonban sikeres volt, ám azóta is újabb és újabb tervek születnek.
Az utóbbi harminc évben nem kevesebb, mint harminc olyan tervet hiúsítottak meg, amely veszélyeztette volna Wijk aan Zee jövőjét. Egyikük szerint például egy repülőtér épült volna közvetlenül a helység tengerpartja előtt. A harc nem csupán megerősítette a lakosok összetartását, de a falu a tervekkel szemben tanúsított határozott ellenállásával kívülállók, sőt, ellenfelek együttérzését is elnyerte. Jó példa erre a mérgező iszapot tároló lerakat elleni küzdelem. A lakosok többet tettek merő tiltakozásnál: kezdeményezésük eredményeként a mérgező iszapból tiszta téglákat készítettek.
Wijk aan Zee Tommeruppal együtt a Kulturális Falu rendezvény szülőhelye. Bert Kisjes, a Sonnevanck hotel akkori tulajdonosa ötlete volt, hogy Wijk aan Zee legyen 1999 kulturális faluja. Ezzel többek között azt próbálta elérni, hogy a fenyegetett közösség a lehető legnagyobb státuszt és védelmet élvezze. A projekt energikus fejlődésnek indult Wijk aan Zee-n kívül is. A mai Kulturális Falu szervezetet alkotó 11 falu közötti szerződést itt írták alá decemberben.
A német falu, Stroebeck számos öreg fával, köztük egy ősi tölgyfával büszkélkedhet. A fát 1816-ban ültették, amikor Stroebeck lakói tudomást szereztek arról, hogy a francia császárt, Napóleont Szent Heléna szigetére száműzték hónapokkal azelőtt. A négy évvel korábbi orosz hadjárat során a császár sok stroebecki fiatalembert kényszerített arra, hogy csatlakozzon a francia hadsereghez. Számos közülük soha nem tért vissza a faluba.
A történelem nem hagyott nyugtot Stroebeck falujának. A harmincéves háború (1618–48) például romhalmazzá változtatta a települést.
Stroebecket sakkfalunak is hívják. A falu 300 éve ad helyszínt egy fesztiválnak, melynek során élőben mérkőznek meg különböző csapatok. A sakkóra kötelező tantárgy az iskolákban, a tanulók pedig hagyományosan sakk-készletet kapnak ajándékba a különleges alkalmakkor. Nincs olyan lakosa Stroebecknek, akinek ne lenne otthon legalább egy sakk-készlete.
A faluban minden évben megrendeznek egy sakkal kapcsolatos eseményt, melynek fődíja egy torta. Az ősi játék még a politikára is hatással van: Stroebeckben egy polgármesterjelölttel rendelkező sakkpárt is létezik. A településen természetesen egy, a játék tiszteletére létesített múzeum is helyet kapott. A német falu ugyanakkor még előtte áll annak, hogy sakknagymestert adjon a világnak.
A falu kormányzása és adminisztratív feladatainak ellátása öt másik közösséggel együtt történik, melyek középpontja Stroebeck. Stroebeck Sachsen-Anhaltban fekszik, amely egyike annak az öt szövetségi államnak, amely az NDK-t alkotta. A politikai fordulat még ma is érezteti hatását: nagy a munkanélküliség, és sok régi épület meglehetősen rossz állapotban van.
1990-ig több mint 200 lakos dolgozott a Landwirtschafts Produktions Genossenschaft nevű vállalatnak, amely az NDK felbomlását követően megszűnt létezni. A mezőgazdasági szervezet ma két magángazdálkodó kezében van, akik a korábbi 200 helyett már csak mintegy 15 embert alkalmaznak. A szervezet az idők során mindig biztosított elegendő bevételt a falu lakóinak viszonylagos jólétéhez. A termékeny földeken búzát és répát termesztettek.
A falu több mint 1400 lakossal rendelkezik. A házak közötti nagyméretű kerteknek hála a település igen tágasnak tűnik. Stroebeckben működik egy aktív keresztény közösség, javarészt Elisabeth Bethkének, a lakosok között még ma is nagy tiszteletnek örvendő korábbi papnak köszönhetően. Elisabeth Bethke többek között például számos örökbefogadott gyermekről gondoskodik. 1990-ben R. von Weiszäckertől megkapta a Szövetségi Köztársaság szolgálati keresztjét.
Kilingi-Nõmme, a 2500 lelket számláló, hatalmas erdőkkel körülvett falu Észtország déli részén található. Kilingi-Nõmmét a manapság ritkaságszámba menő csend jellemzi.
A számos jellegzetes faházzal rendelkező település az északra és délre, a szomszédos Lettországba vezető autópályák kereszteződésénél fekszik. Sok utazó azért látogat el Kilingi-Nõmme központjába, hogy szomját vagy éhségét csillapítsa a falu számos kávézójának egyikében, de sokakat Kilingi-Nõmme környezetének nyugalma csábít.
A központban található boltok és kávézók ellenére a legtöbb lakos fő bevételi forrása az erdészet, amely a falu erőssége és egyben gyenge pontja. A lakók nagymértékben függnek az erdészettől és a fafeldolgozástól.
A falu másik problémája, hogy a lakosok közül számos fiatal költözik be a városokba. Kilingi-Nõmme önkormányzata ezért a lehető legtöbb lehetőséget kívánja biztosítani az emberek számára a munkavállaláshoz és az iskolába járáshoz. Az önkormányzat törekvései közé tartozik továbbá az is, hogy teljes mértékben kihasználják a turistaipart, amihez több kempingre és szállodára van szükség.
A falu egy Schilling (Kilingi) nevű család 1560-ban itt épült házáról, és egy Nõmme nevű, 1789-ben itt megnyitott fogadóról kapta nevét. E pihenőhely köré épültek fel aztán az első házak a településen.
1938-ban Kilingi-Nõmme hivatalosan is közösség lett, az 1992-ben létrejött észt függetlenség óta pedig saját zászlaját és címerét használja.
Kilingi-Nõmme a Saarde régió központi települése. Számos társadalmi intézmény nyitotta meg itt kapuit, a faluban például egy kórház, egy zeneiskola, egy ambulancia és egy 600 tanulót számláló iskola is helyet kapott. A település rendkívül fontosnak tartja a külföldi közösségekkel való kapcsolattartást, melyet minden lehetséges fórumon gyakorol is.
Aldeburgh
Nem szégyen egy kissé lemaradni az időben
Aldeburgh volt az otthona a 20. század leghíresebb zeneszerzőjének: Edward Benjamin Brittennek, akit 1976 decemberében, 63 éves korában a halál is itt ért.
1948-ban az ő kezdeményezésére indult el az aldeburgh-i fesztivál, amely azóta egy évente lezajló zenei rendezvénnyé nőtte ki magát. Britten Aldeburgh-ban van eltemetve, munkáit pedig a helyi Britten-Pears könyvtár őrzi.
Az Anglia keleti partján fekvő falu közvetlenül a holland partokon elterülő Wijk aan Zee-vel, a szövetség egy másik tagjával szemben helyezkedik el, és igen népszerű a látogatók és a turisták körében. Számos tehetős nyugdíjas londoni vásárolt itt például nyaralót. Az itt pihenők megfigyelhetik, ahogyan a halászok reggelente behúzzák keskeny csónakjukat a vízbe, délután pedig halat vásárolhatnak a parton. Aldeburgh 1800 lakossal rendelkezik, akik közül a legtöbben a városiakkal ellentétben nem engedhetik meg maguknak, hogy saját házat birtokoljanak.
Aldeburgh történelme régi időkre nyúlik vissza. A föld a római és az angolszász uralom emlékeit rejti. Az Aldeburgh elnevezés először az 1074-ből származó földbirtokkönyvben szerepelt.
Aldeburgh lakói ősidők óta a tengerből élnek. A helyi lakosság egy része a hagyományoknak megfelelően a mai napig halászattal vagy hajóépítéssel foglalkozik. Aldeburgh-ban és környékén kismértékben mezőgazdasági tevékenységeket is végeznek.
A munkalehetőségek ugyanakkor hagynak némi kívánnivalót maguk után, ami főként az ipari tevékenységek hiánya miatt tapasztalható, a turizmus pedig túlságosan is függ az évszakoktól.
1800 környékén a városban élő tehetős emberek felfedezték a kis halászfalu báját, és nagy villákat kezdtek építeni Aldeburgh-ban. A falu a mai napig igen sok látogatót, köztük számos turistát vonz.
Aldeburgh rendkívül öntudatos település, a falu nem szándékozik beolvadni a közeli nagyvárosokba, például Woodbridge-be vagy Ipswich-be, és csupán néhányan tervezik, hogy hátat fordítanak a falusi életnek. Emiatt a lakásépítés a fő kérdések közé tartozik, különösen a fiatalok számára.
Aldeburgh a külső városi világ befolyását minimalizálva és a modern fejlődéssel járó változásokat szabályozva küzd a túlélésért. Ahogyan azt egyszer, a kulturális falvak rendezvényének szervezőinek megfogalmazták: “Nem szégyen egy kissé lemaradni az időben.”
Kirchheim
A utolsó falu a szövetségben
Az osztrák falu, Kirchheim Innkreis a falvak szövetségéhez utolsóként csatlakozott település.
A falu lakóinak többsége földművelő, akik közül néhányan almabort, gyümölcslevet vagy snapszot készítenek. A helyi termékek előállítását nagyban elősegíti a polgármester, Hans Hartl irányítása alatt álló helyi önkormányzat. ,,Mintegy húsz földművelő kereskedik sikerrel saját készítésű almaborával Kirchheimben. A jövőben még több sikerre számítunk’’ – mondta a polgármester 2002 novemberében a Pergine Valdarnoban a helyi termékekkel kapcsolatban lezajlott eszmecserén. A Kirchheim környékén élők közül sokan e közösség farmjain találnak megélhetést.
A Kirchheimet említő legrégebbi dokumentum 1110-ből származik. A szövegben szerepel egy kastély, az azonban nem, hogy a kastély pontosan hol állt. Kirchheim legöregebb fája, egy tölgyfa, még ennél is régebbi, ezeréves.
A falu képét nagymértékben meghatározza a Nicolaaschurch. A templom a 14. században épült, 1991-ben pedig alapos felújításon esett át.
Jóval a középkor előtt a rómaiak utaztak át a területen. Kirchheim im Innkreis környékén római kori épületmaradványokat találtak. Egy római kori út maradványai fölé a kilencvenes években kerékpárutat építettek.
Több mint 700 kirchheimi lakos él a gyümölcsfákkal tarkított, zöld dombokkal körülvett tíz négyzetkilométeres területen. A lakosok saját bevallásuk szerint rendkívül szoros kapcsolatot ápolnak egymással. Ezt az állítást Frans Pfeff karmester is megerősíti, akinek kápolnája a falu büszkesége, és akinek muzsikusai Ausztrián kívül is fellépnek.
Pergine Valdano
A történelem kincstárnoka
Pergine Valdarno, a toszkánai dombtetőn fekvő település olívaolajáról híres. A lakosok büszkék termékükre, az olajat borként tiszteleik. A térség magán viseli a történelem nyomait. Amikor Hannibál Karthagóból elefántjaival elindult az Alpoktól Rómáig tartó utazására, Toszkánán is átutazott.
A földben az etruszk, a római és a korai középkor nyomai is fellelhetők: Toszkána egészét a régi korok emlékei határozzák meg. Az a hír járja, hogy a perginei házak és a közeli épületek története ősi időkre nyúlik vissza, és azokat hagyományosan újra és újra felhasználják.
Pergine Valdarnoban 4100 lakos él, a falu a Sienna, Firenze és Arezzo által határolt háromszögben fekszik. A falu központja a középkori főtér, itt áll a városháza is. A főtér a falu legmagasabb pontján helyezkedik el.
A faluban az egyik uralkodó tevékenység már régóta az ékszerkészítés: mintegy négyszáz ember él aranyművességből. Az itt lakók rendkívül nagyra tartják otthonukat, annak történelmét és termékeit, különösen az itt gyártott olívaolajat. De nagyon büszkék a szelektív hulladékgyűjtésre is, amely nem kötelező, hanem önkéntes alapon működik a faluban. Pergine szépsége számos látogatót vonz a mozi világából, a falu számos alkalommal szolgált már különböző filmek díszletéül. A település ezenkívül egy évente megrendezett filmfesztivál helyszíne is, amelyen a különböző korosztályba tartozó emberek közötti kapcsolatot legjobban kifejező alkotásokat díjazzák.
Sok más faluhoz hasonlóan Pergineből is elkezdtek az emberek a nagyvárosokba költözni, ez a folyamat azonban a közelmúltban megfordult. Az emberek a városokat elhagyva inkább a Perginehez hasonló falvakban keresik új lakhelyüket.
Tommerup
A Kulturális Falu rendezvénysorozat szülőhelye
A dániai Funen szigetén fekvő Tommerup több mint 8000 lakossal rendelkezik, és 20 kilométerre található Odense városától. Hans Christian Andersen szülővárosába számos tommerupi lakos talált munkát.
Az ehhez hasonló falvakra sokan csendes helyként gondolnak, Tommerup azonban ennek ellenkezőjét testesíti meg: aktív közössége számos új kezdeményezést tudhat magáénak.
Tommerup Wijk aan Zee-vel együtt a Kulturális Falu rendezvénysorozat szülőhelye. A falu 1989-ben számos, Kelet-Európából érkező ember előtt nyitotta meg kapuit. Tommerup először 1996-ban volt az Európa Kulturális Faluja cím birtokosa.
A kezdeményezések közül számos az Efterskole nevű, 14 és 18 év közötti fiatalok számára fenntartott bentlakásos iskolából származik. Az iskola a gyakorlati oktatást helyezi a középpontba, amely a tanulók egyéni érdekeit is szem előtt tartja.
Poul Petersen, a Kulturális Falu rendezvénysorozat egyik „motorja” is itt tanít.
Tommerup modern felfogású önkormányzatáról is híres. A lakosok kezdeményezései minden lehetséges helyen ösztönzésre találnak, ahogy az 1989-ben és 1996-ban is történt.
A dán falu gazdag zenei kultúrájára és ifjúsági színházára is büszke, amely a közösségi élet egyik fontos színtere.
Tommerup nem minden lakosa végzi munkáját a városban: az állattenyésztés és a faluban található kőmegmunkáló üzem is biztosít jövedelmi forrást. Az egyre csökkenő agyagkészlet miatt egyre gyakrabban készítenek kerámiatermékeket a gyárban. Ilyen termék például az 1992-es szevillai világkiállításon kiállított öt méter magas váza.
A faluban ezenkívül nemezből is készítenek különféle tárgyakat.
Bystré
Az ihlet forrása
A Bystré nevű települést a híres rendező, Vojtech Jasny egyik filmje tett híressé. A rendező 1968-ban úgy döntött, filmre viszi egy cseh falu 1945-1960-ig tartó történetét. A film a Cseh Köztársaságon belül, de azon kívül is nagy sikert aratott.
Harminc évvel később a rendező visszatért. Egy másik, ekkor készített filmjében egy New York-i emigráns történetét meséli el, aki visszatér szülőfalujába, Bytrébe. A rendezőnek köszönhetően nincs olyan ember Csehországban, aki ne ismerné a falut. Jasy 1999-ben Wijk aan Zee-ben részt vett egy, a Kulturális Falvak rendezvénysorozat keretében megrendezett filmfesztiválon, ahol mindkét filmjét bemutatták.
Bystré számos művészt megihletett már. A városháza falán lévő bronz dísztábla őrzi az író Tereza Novakova és a költő Jaroslav Vrchlicky emlékét, akik mindketten 1900 körül tettek látogatást a faluban.
2002-ben több mint 1600 lakosa volt az ország keleti felén, Policka közelében található Bystrének. A falu saját postahivatallal, kórházzal, iskolával és színházzal rendelkezik. A faluban élők többsége földművelésből és kézművességből él.
Amikor Bystré 2001-ben Európa kulturális faluja lett, a rendezvények szervezéséhez a környező településekhez folyamodott segítségért. Az ekkor kialakult szoros kapcsolatot a mai napig fenntartják, és Európa többi kulturális falujával is gyakran érintkeznek.
A falu történelme századokra nyúlik vissza, és nem egy drámai csapás jellemzi. Ilyen volt például az 1072-es év, amikor Bystré a cseh és a lengyel csapatok közötti harc színtere volt. A falvat teljesen felégették a csatában, és később egy másik helyen építették újjá.
A falu látképét leginkább az ott található gyönyörű barokk templom és a legmagasabb ponton elhelyezkedő kastély határozza meg, ahonnét egykoron a Hohenemes család irányította a falu életét. 1978-ban a régi épület lángok martaléka lett, de aztán újjáépítették, és jelenleg értelmi fogyatékosok számára szolgál otthonul.
Bystré közelében, Policka területén fekszenek a Svojanov erőd romjai. 2002 vége óta a romok a falvak chartájának bázisa, melyet azóta több mint ötven falu írt alá. A charta és annak filozófiája számos európai faluhoz is eljutott. A Kulturális Falvak szervezet e külön ágát Hana Sejkorova irányítja, aki sok évig Bystré polgármestere volt.
Mellionec
A régi és az új találkozása
A bretagne-i Mellionec lakói elmondásuk szerint nagyra értékelik a lakóhelyüket övező természet szépségeit és a terület nagyságát. A 49 négyzetkilométeres területen körülbelül ötszáz ember él a falu központja körül, egymástól távol épült házaikban. A kis közösségnek egy viszonylag nagy területen kell ellátnia az utak karbantartását és más feladatokat.
A 20. század elején a falunak 1800 lakosa volt, amely kevesebb mint száz év alatt 500 alá csökkent. A település ugyanakkor ismét növekedésnek indult: míg a legtöbb francia faluban továbbra is csökken a lakosok száma, Mellionec az ellenkezőjét mutatja. Ez a fejlődés a 90-es évek közepén vette kezdetét. Minden bizonnyal a környezet szépsége, valamint a csend és a kies táj az, ami a városi életbe belefáradt embereket idevonzza. A település nem a városi munkájukat feladni nem tudó ingázók, hanem inkább a faluba egy új élet reményében érkező művészek otthona.
Mellionec gyors gyarapodása problémák forrása is egyben. Az új és az eredeti lakosok (akik legtöbbje földművelésből él) közössége külön életet él, próbálnak ugyanakkor közeledni egymáshoz, melyhez nagyban hozzájárulnak a Kulturális Falvak rendezvénysorozathoz kapcsolódó tevékenységek.
Az elkülönülés a legnagyobb mértékben a politikában mutatkozik meg. Mellionecet a leginkább az újonnan ide érkezők alkotta „zöldek” és a nagyjából az eredeti lakosokból álló kommunisták irányítják. Az utóbbiak 36 éven át látták el a falu vezetését, 1995-ben azonban a „zöldek” vették át a helyüket.
Ezek azonban leküzdhető következmények, valójában a pozitív hatások érvényesülnek. Mellionec újonnan bekövetkezett növekedése lehetővé tette az iskola újbóli megnyitását, számos, korábban üres házba pedig ismét lakók költöztek.
A bretagne-iak nagy becsben tartják kultúrájukat, de ehhez mindig egy egészséges érdeklődés párosul az új dolgok felé. Kiváló példa erre a régi melódiákat új köntösben előadó helyi Filaj? zenekar.
Porrúa
Egy mély gyökerű fa alatt
Az észak-spanyolországi Asturias tartományban fekszik Porrúa faluja, amely a saját tengerparttal rendelkező, turisták által gyakran látogatott Llanes város közelében található. A kánikulai hónapokban, főként júliusban és augusztusban, amikor a felföldön igen meleg van, számos spanyol talál itt menedékre. Asturias tartománya esős és zöld térség, Porrúa mintegy négyszáz lakosa az Európa egyik legszebb hegyének tartott Picos d’Europa lábánál él.
A falu főleg tehéntartásból, azon belül sajttermelésből tartja fenn magát, és széles körű ismertségnek örvend Spanyolországban. Télen a tehenek a faluban élnek, nyáron azonban a falun kívülre, a magas hegyekbe terelik őket.
A falu saját zeneiskolával rendelkezik, ahol nyolcszáz tanuló ismerkedik a dudálás vagy a dobolás rejtelmeivel. A település saját zenekara ezért főként ezeken a hangszereken játszó zenészekből áll, akik fekete-fehér egyenruhájukban szórakoztatják a közönséget.
A falu környékéről sokan látogatják a Porrúában évenként, augusztusban megrendezett vásárt és fesztivált, melynek szervezésében a lakosok mintegy fele részt vesz. A területről számos gyarmatosító távozott évekkel ezelőtt az „Új világba”. Sokan közülük, miután meggazdagodtak, visszatértek ide, és pálmafákkal körülvett tipikus gyarmatos házaikban élnek.
Porrúa nem rendelkezik saját önkormányzattal, erőteljes kulturális közössége ugyanakkor pezsgő életet biztosít a faluban. Rendszeresen szerveznek összejöveteleket, ahol megvitatják a falu aktuális ügyeit.
Régebben az összejöveteleket egy fa alatt rendezték, manapság már egy iskolai teremben tartják. A találkozón bárki, akinek mondanivalója van, felállhat, és elmondhatja véleményét, ami rendkívül jól példázza a falusi demokrácia működését. A Kulturális Falvak szervezethez való csatlakozásról is itt döntöttek.
Porrúa mély gyökerekkel rendelkezik, a terület már a történelem előtti időkben is lakott volt. Számos, történelem előtti sziklarajzokat rejtő barlang található a környéken. Porrúában a falu történelmét elmesélő múzeum is megtalálható.
A település egy zárt agrárközösség, amely a más közöségekkel való együttműködésnek köszönhetően rendkívüli dolgokat képes véghez vinni. Porrúa kénytelen ugyanakkor azzal a problémával szembesülni, hogy a mezőgazdasági termékek egyre alacsonyabb ára miatt a földművelők a jövőben nem tudják fenntartani magukat.
Emiatt az egész tartományban a farmokat folyamatosan turistahelyekké alakítják, például kis szállókat építenek a megfáradt városiak számára.
